Az ambient zene úttörője, glam rocker, producer, újító – hosszú, eredményes és rendkívül befolyásos karrierje során Brian Eno mindezekhez a szerepekhez ragaszkodott.
Eno megvédte azt a nézetet, hogy az elmélet fontosabb, mint a gyakorlat, az intuitív belátás, nem pedig a zene átgondoltsága. Ezt az elvet alkalmazva Eno mindent előadott a punktól a technón át a new age-ig.
Eleinte csak a Roxy Music együttes billentyűse volt, de 1973-ban úgy döntött, hogy kilép a zenekarból, és hangulatos instrumentális albumokat adott ki a King Crimson gitárosával, Robert Fripppel.
Szólókarrierjét is folytatta, art rock albumokat rögzített (Here Come the Warm Jets és Another Green World). Az 1978-ban kiadott úttörő album, az Ambient 1: Musicforairport egy olyan zenei műfajnak adta a nevét, amelyhez Eno nagyon szorosan kötődik, bár időnként továbbra is adott ki énekes dalokat.
Emellett nagyon sikeres producere lett olyan rock- és popművészeknek és zenekaroknak, mint a U2, a Coldplay, David Bowie és a Talking Heads.
Brian Eno első szenvedélye a zene iránt
Brian Peter George St. John le Baptiste de la Salle Ino (a művész teljes neve) 15. május 1948-én született Woodbridge-ben (Anglia). A vidéki Suffolkban nőtt fel, az amerikai légierő támaszpontja szomszédságában, és gyermekkorában szerette a "marsi zenét".
Ez a stílus a blues egyik ágához, a doo-wophoz tartozik. Eno rock and rollt is hallgatott az amerikai katonai rádióban.
A művészeti iskolában ismerte meg John Tilbury és Cornelius Cardew kortárs zeneszerzők, valamint John Cage, La Monte Young és Terry Riley minimalisták műveit.
A konceptuális festészet és a hangszobrászat elveitől vezérelve Eno elkezdett kísérletezni magnókkal, amelyeket első hangszerének nevezett, és ihletet merített Steve Reich It's Gonna Rain ("Esik az eső") hangszereléséből.
Merchant Taylor avantgárd társulatához csatlakozva a Maxwell Demon rockegyüttes énekeseként is végzett. Emellett 1969 óta Eno a Portsmouth Sinfonia klarinétosa.
1971-ben az eredeti glamzenekar, a Roxy Music tagjaként vált ismertté, szintetizátoron játszott és a zenekar zenéjét dolgozta fel.
Eno titokzatos és rikító imázsa, ragyogó sminkje és ruházata veszélyeztetni kezdte a banda frontemberének, Bryan Ferrynek az elsőbbségét. A zenészek közötti kapcsolatok feszültté váltak.
Két nagylemez kiadása után (a saját elnevezésű debütáló album (1972) és a sikeres For Your Pleasure (1973)) Eno elhagyta a Roxy Music-ot. A srác úgy döntött, hogy mellékprojekteket, valamint szólókarriert készít.
Az első felvételek a Roxy Music együttes nélkül
Eno első albuma No Pussyfooting 1973-ban jelent meg Robert Fripp közreműködésével. Az album rögzítéséhez Eno egy technikát használt, amelyet később Frippertronics-nak neveztek.
A lényege az volt, hogy Eno hurkolt késleltetésekkel és szünetekkel dolgozta fel a gitárt. Így háttérbe szorította a gitárt, szabad utat engedve a mintáknak. Egyszerűen fogalmazva, Eno az élő hangszereket elektronikus hangokra cserélte.
Brian hamarosan elkezdte felvenni első szólóalbumát. Ez egy kísérlet volt. A Here Come the Warm Jets bekerült az Egyesült Királyság legjobb 30 albumába.
Egy rövid időre a Winkiesnél Eno egészségügyi problémái ellenére is fel tudott lépni egy sor brit show-n. Kevesebb mint egy héttel később Ino pneumothorax (egy súlyos tüdőprobléma) miatt kórházba került.
Miután felépült, San Franciscóba ment, és véletlenül látott egy kínai operát tartalmazó képeslapot. Ez az esemény inspirálta Enót 1974-ben a Taking Tiger Mountain (stratégia szerint) megírására. Ahogy korábban, az album tele volt absztrakt popzenével.
Brian Eno zeneszerző újítása
Egy 1975-ös autóbaleset, amelynek következtében Eno több hónapig ágyhoz kötött, vezetett talán legjelentősebb újításához, az ambient zene megalkotásához.
Nem tudott felkelni az ágyból, és bekapcsolni a sztereót, hogy elnyomja az eső hangját, ezért Eno azt feltételezte, hogy a zene ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezhet, mint a fény vagy a szín.
Nagyon érthetetlennek és elvontnak hangzik, de ez az egész Brian Eno. Új zenéjének saját atmoszférát kellett volna teremtenie, nem pedig az ötletet közvetíteni a hallgató felé.
1975-ben Eno már fejest ugrott az ambient zene világába. Kiadta úttörő albumát, a Discreet Musicot, amely a 10 kísérleti albumból álló sorozat első fejezete. Eno saját kiadójánál, az Obscure-nál rögzítette munkáját.
Karrier folytatása
Eno 1977-ben tért vissza a popzenéhez a Before and After Science című számmal, de továbbra is kísérletezett az ambient zenével. Filmekhez készített zenét. Ezek nem igazi filmek voltak, cselekményeket képzelt el és filmzenét írt hozzájuk.
Ugyanakkor Eno nagyon keresett producer lett. Együttműködött a német Cluster zenekarral és David Bowie-val is. Ez utóbbival Eno a híres Low, Heroes and Lodger trilógián dolgozott.
Ezen kívül Eno készített egy eredeti no-wave válogatást No New York címmel, és 1978-ban hosszú és gyümölcsöző szövetséget kötött a Talking Heads rockbandával.
A csoportban a More Songs About Buildings and Food and Fear of Music 1979-es megjelenésével megnőtt a szerepe. A banda frontembere, David Byrne szinte az összes számot Brian Eno nevéhez fűzte.
A csapat többi tagjával való feszült kapcsolatok azonban felgyorsították Brian távozását a csoportból. De 1981-ben ismét összeálltak, hogy felvegyék a My Life in the Bush of Ghosts-t.
Ez a mű az elektronikus zene és a szokatlan ütős játék kombinációjának köszönhetően vált híressé. Mindeközben Eno tovább finomította műfaját.
1978-ban kiadta a Music for Airports című művét. Az album célja volt, hogy megnyugtassa a légi utasokat, és megszabaduljon a repüléstől való félelmüktől.
Producer és zenész
1980-ban Eno elkezdett együttműködni Harold Budd zeneszerzővel (A tükör fennsíkja) és John Hassell avantgárd trombitással.
Dolgozott Daniel Lanois producerrel is, akivel Eno megalkotta az 1980-as évek egyik kereskedelmileg legsikeresebb csoportját, a U2-t. Eno vezette ennek a zenekarnak a felvételeit, amelyek a U2-t nagyon megbecsült és népszerű zenészekké tették.
Ebben a hektikus időszakban Eno továbbra is szólómunkájának szentelte magát: 1982-ben felvette az On Land című dalt, majd 1983-ban az Apollo: Atmospheres & Soundtracks című, űrtémájú albumot.
Miután Eno 1989-ben elkészítette John Cale Words for the Dying szólóalbumát, elkezdett dolgozni a Wrong Way Upon (1990). Hosszú évek óta ez volt az első lemez, ahol Brian énekét lehetett hallani.
Két évvel később visszatért szólóprojektjeivel a The Shutov Assembly és a Nerve Net. Aztán 1993-ban jött a Neroli, Derek Jarman posztumusz filmjének filmzenéje. 1995-ben az albumot újramaszterelték, és Spinner néven adták ki.
Ino nem csak zenész
Zenei munkája mellett Eno gyakran dolgozott a média más területein is, kezdve az 1980-as, függőleges formátumú, Mistaken Memories of Medieval Manhattan című videóval.
A japán sintó szentély megnyitójára készült 1989-es művészeti installáció és Laurie Anderson Self-Preservation (1995) című multimédiás munkája mellett megjelentette az A Year with Swollen Appendices (1996) című naplót is.
A jövőben megalkotta a Generative Music I - audio intrókat is otthoni számítógépre.
1999 augusztusában jelent meg a Sonora Portraits, amely Eno korábbi szerzeményeit és egy hozzá tartozó 93 oldalas füzetet tartalmazza.
1998 körül Eno sokat dolgozott a művészeti installációk világában, installációinak sorozata kezdett megjelenni, amelyek többsége korlátozott mennyiségben jelent meg.
2000-es években
2000-ben a német DJ-vel, Jan Peter Schwalmmal szövetkezett a Music for Onmyo-Ji című japán zenei kiadásban. A duó világszerte ismertté vált a következő évben a Drawn from Life-val, amely Eno kapcsolatának kezdetét jelentette az Astralwerks kiadóval.
A 2004-ben megjelent The Equatorial Stars volt Eno első közös munkája Robert Frippel az Evening Star óta.
15 év után első szólóénekes albuma, az Another Day on Earth 2005-ben jelent meg, ezt követte az Everything That Happens Will Happen Today, David Byrne-nel közösen.
2010-ben Eno leszerződött a Warp kiadóhoz, ahol kiadta a Small Crafton a Milk Sea című albumát.
Eno 2012 végén tért vissza felvételi stílusához a Luxszal. Következő projektje az Underworld Karl Hyde-dal való együttműködés volt. Az elkészült Someday World album 2014 májusában jelent meg.
Eno 2016-ban tért vissza a szólómunkához a The Ship-ben, amely két hosszú, összesen 47 perces számból állt.
Eno 2017-ben együtt dolgozott Tom Rogerson zongoraművésszel, így született meg a Finding Shore album.
A Holdraszállás 50. évfordulója előtt az Eno 2019-ben kiadta az Apollo: Atmospheres & Soundtracks újramaszterizált kiadását, amely további számokat is tartalmaz.
