A Talking Heads zenéje tele van ideges energiával. A funk, a minimalizmus és a poliritmikus világdallamok keveréke kifejezi koruk furcsaságát és szorongását.
A Talking Heads utazásának kezdete
David Byrne 14. május 1952-én született a skóciai Dumbartonban. 2 éves korában családja Kanadába költözött. Aztán 1960-ban végül a marylandi Baltimore külvárosában telepedett le.
1970 szeptemberében, miközben a Rhode Island School of Designban tanult, találkozott jövőbeli csapattársával, Chris Frantz-cal, Tina Weymouth-tal. Nem sokkal ezután megalakították a The Artistics nevű zenei csoportot.
1974-ben három osztálytársa New Yorkba költözik, és beszélő fejekként hirdeti meg magát. A zenekar nevét a frontember szerint a TV Guide magazinban megjelent sci-fi filmreklám ihlette. 20. június 1975-án debütáltak a Bowery-i CBGB-ben. A trió a kortárs művészet és irodalom ironikus érzékenységét használta fel a rock felforgatására. Aztán zenéjüket táncritmusok töltik meg.
A csapat kialakítása
A srácok számára nagyon gyors volt az áttörés. A Ramones-szal turnéztak Európában, majd két évvel később a New York-i Sire független kiadóval szerződött. 1977 februárjában adták ki első kislemezüket, a "Love"-t és a "Building On Fire"-t. A Talking Heads a 70-es évek New Wave zenei hullámának egyik legkreatívabb és legsokoldalúbb képviselője lett.
Byrne, Frantz, Weymouth, majd a Harvardon végzett Jerry Harrison jellegzetes zenei keveréket alkotott. Finoman finom és elegáns zenévé ötvözte a punkot, a rockot, a popot és a világzenét. A színpadon, ahol a többiek vad és felháborító stílust próbáltak elképzelni, klasszikus formális öltönyben léptek fel.
1977-ben adták ki első albumukat a Talking Heads 77-et, amely a híres "Psycho Killer", "Byrnem" dalokat tartalmazza. Ezt követte a More Songs About Buildings and Food (1978), amely az együttes Brian Enóval XNUMX éves együttműködésének ősbemutatója volt. Ez utóbbi egy kísérletező, aki elektronikusan módosított hangokkal játszik. Osztott a Talking Heads növekvő érdeklődésében az arab és afrikai zene iránt.
Az albumon szerepelt az Al Green Take Me to the River feldolgozása is, amely a banda első kislemeze volt. A következő album a "Fear of Music" (1979) nevet kapta, szerkezete sokkal tömörebb és hangzás szempontjából baljóslatú volt.
Népszerű beszélő fejek
Áttörő albumuk a Remain in Light (1980) volt. Eno és Talking Heads külön felvett számokkal rögtönzött a stúdióban. A zenét erősen felülszinkronizálták énekhangokkal, szertartásos nigériai zenével és zavaró, provokatív hangnemekkel összetett poliritmusokban.
A Rolling Stone magazin szerint ez az album az egyik legfontosabb a lemezipar történetében. Az afrikai zenei kommunalizmus és a nyugati technológia keveréke. Ez egy hangulatos lemez, amely csodálatos, szó szerint élő és erős dalokat tartalmaz. Tartalmazza a mai klasszikust, az "Once in a Lifetime"-t is.
Az album megjelenése után a Talking Heads világkörüli turnéra indult kibővített felállással. Felkerült a billentyűs Bernie Worrell (Parlament-Funkadelic), Adrian Belew gitáros (Zappa/Bowie), Busta Cherry Jones basszusgitáros, Steven Scales ütőhangszeres, valamint Nona Hendryx és Dollette McDonald fekete énekes.
A tagok egyéni élete
Ezt egy olyan időszak követte, amikor a Talking Heads tagjai megvalósították szólóprojekteiket. Byrne kezdett kísérletezni elektronikával, előadásmóddal és zenével a világ minden tájáról. Sikeresen írt zenét filmekhez és színházhoz is. A Bernarda Bertolucciho című film filmzenéjéhez való hozzájárulásáért kapta a kitüntetést «Az utolsó császár (1987).
Harrison ismét felvette saját albumát «A piros és a fekete". Frantz és Weymouth saját együttesükkel kezdett dolgozni a "Tom Tom Club"-on. A "Genius of Love" hatalmas diszkósláger az egész albumukat platinalemezné változtatta.
1983-ban új sorozatalbum jelent meg "Speaking in Tongues" címmel. Limitált, 50000 XNUMX példányban kelt el a borító, amelyet a neves absztrakt művész, Robert Rauschenbergem tervezett. Az ezt követő kiadás már Byrne „egyetlen” csomagolásában volt.
Ez az album az első helyre emelkedett az összes TH-lemez között. A legtöbb pontot kapott "Burning Down the House" című kislemezt pedig az MTV sugározta. Ezt egy kibővített felállású turné követi, benne Alexe Weira (Brothers Johnson) gitárossal. A Jonathan Demme által rendezett koncertfilmben megörökíthető a Stop Thinking.
Sunset Talking Heads
A következő évben a Talking Heads visszatért négytagú felállásához és egyszerűbb dalformáihoz. 1985-ben kiadták a "Little Creatures" albumot, 1988-ban pedig a "Naked" című albumot, amelyet Steven Lillywhitem (Simple Minds et al.) készített Párizsban. A rendezvényen Franciaországban élő afrikai és karibi zenészek vendégszerepeltek.
A 90-es évek elején pletykák keringtek a Talking Heads felbomlásáról. David Byrne 1991 decemberében azt mondta a Los Angeles Timesnak, hogy a zenekar véget ér. 1992 januárjában a banda másik három tagja nyilatkozatot adott ki, amelyben csalódottságát fejezte ki Byrne bejelentése miatt. Az utolsó négy, közösen felvett, majd új album felkerült a retrospektív "Kedvencek" CD-dobozba.
A Talking Heads a 80-as évek New Wave eposzában a hangos art-rockerekből a funk, a disco és az afrobeat ideges újraértelmezőivé fejlődött. Az a képességük, hogy a szűk punk repertoáron kívül sok hatást magukba szívtak, az évtized egyik legjobb élőzenekarává tette őket. A Frantz és a Weymouth pedig a modern rock egyik legfélelmetesebb ritmusszekciója.
Pályájuk kezdetén a Talking Heads tele volt ideges energiával, távolságtartó érzelmekkel és visszafogott minimalizmussal. Amikor 12 évvel később kiadták utolsó albumukat, a banda mindent felvett az art funktól a poliritmikus világfeltárásokon át az egyszerű dallamos gitárpopig.
1977-es első albumuk és 1988-as utolsó albumuk között a 80-as évek egyik legelismertebb zenekarává váltak. A srácoknak még néhány popslágert is sikerült elkészíteniük. Néhány zenéjük túl kísérletezőnek, okosnak és intellektuálisnak tűnhet. De mindenesetre a Talking Heads minden jót képvisel a punkban.
