A Ten Years After csoport erős felállás, többirányú előadásmód, a korral lépést tudó és a népszerűség megőrzése. Ez az alapja a zenészek sikerének. Az 1966-ban megjelent csoport a mai napig létezik.
A fennállásuk során megváltoztatták a kompozíciót, módosították a műfaji hovatartozást. A csoport felfüggesztette tevékenységét és újjáéledt. A csapat nem vesztette el relevanciáját, kreativitásával örvendezteti meg a szurkolókat ma.
A csoport megjelenésének története tíz év után
Ten Years After néven a csapat csak 1966-ban vált ismertté, de a csoportnak megvolt a háttértörténete. Az 1950-es évek végén a kreatív duót Alvin Lee gitáros és Leo Lyons basszusgitáros hozta létre. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Ivan Jay énekes is, aki csak néhány évig dolgozott a srácokkal. 1965-ben Rick Lee dobos csatlakozott a zenekarhoz. Egy évvel később Chick Churchill billentyűs csatlakozott a csoporthoz.
A csapat eredetileg Nottinghamben működött, hamarosan Hamburgba, majd Londonba költözött. 1966-ban a zenekart Chris Wright vezette. A menedzser új nevet javasolt. A csapat a Blues Trip nevet kapta, de ez nem tetszett a srácoknak. A csapat hamarosan Blues Yard-ra változtatta a nevét, majd felvette végleges nevét, a Ten Years After-t.
A csoport első sikerei
A csapat helyes vezetésének köszönhetően a srácok meghívást kaptak a Windsor Jazz & Blues Fesztiválon való részvételre. Az eseményen való munka eredményeként a csoport szerződést írt alá a Deram Records-szal. A csapat azonnal kiadta az első albumot, amelynek a neve megegyezett a csapatéval.
Az album blues-kompozíciókat tartalmaz jazz-szel és rockkal kombinálva. A címadó dal, amely a korai időszak kreativitásának megszemélyesítője lett, a Help Me volt. Ez a híres Willie Dixon dal feldolgozása. A brit hallgatók nem értékelték a zenekar erőfeszítéseit. Az album nem volt sikeres.
Váratlan népszerűség Amerikában
A brit hallgatók érdeklődésének hiánya ellenére Bill Graham felfigyelt a lemezre. Az Egyesült Államokban jól ismert kulturális és médiafiguraként ismert. A csoport kompozíciói megjelentek San Franciscó-i rádióállomásokon, majd Amerika más városaiban.
1968-ban a csapat meghívást kapott az Egyesült Államokba. A csoport rajongóit a sorvezető Alvin Lee ügyessége ragadta meg. Játékát stílusosnak, virtuóznak és érzékinek nevezték. Fennállásának teljes története során a csapat 28 alkalommal járt ebben az országban koncertekkel. Ezt a rekordot más brit csoport nem állította fel.
A tíz év utáni elismerés Európában
Egy amerikai turné után a csapat meghívást kapott Skandináviába. Az aktív turnésorozat befejezése után a zenészek úgy döntöttek, hogy kiadnak egy élő albumot. Az Undead összeállítás sikeres volt Európában. Az I'm Going Home című kislemezt sokáig a csapat legjobb szerzeményének nevezték, társulás lett a bandával.
Hamarosan megjelent a Stoned Henge második stúdióalbuma. A csoport számára a gyűjtemény mérföldkővé vált. Angliában felfigyeltek a zenészekre. 1969-ben a zenekar meghívást kapott a Newport Jazz Festivalra, majd a Woodstocki Fesztiválra. A zenészek felkeltették a közönség, a blues és a hard rock mestereinek figyelmét. Feltörekvő csillagokként váltak ismertté.
Előléptetés a dicsőség magasságába
A banda következő albuma már bekerült a legjobb 20-ba. A lemezt a progresszív blues figyelemreméltó alkotásának nevezték pszichedelia jegyekkel. A Good Morning Little Schoolgirl című szerzemény fényes sláger lett. Nem kevésbé népszerűek voltak az If You Should Love Me és a Bad Scene című dalok.
A csapat dallamos balladákat és lázadó punk motívumokat tartalmazó kompozíciókat is kiadott. Az 1970-es évek elejét a csoport diadala jellemezte. A Love Like a Man című szerzemény a 4. helyet szerezte meg az angol értékelésben. A rajongók dicsérték a banda következő albumát. A szintetizátor divatos hangzása megjelent a zenében. A zene tartalmasabb és súlyosabb lett. Az így keletkező komorság nagyrészt a nagy terhelésnek köszönhető. A zenekarnak sűrű turnézási programja volt.
Hangfrissítés
Az 1970-es években Alvin Lee egy nehéz hangzásra összpontosított. A kompozíciók erőteljesek és gazdagok lettek. A riff számokat elektronikus hangzásuk különböztette meg. Az ötödik stúdióalbum megjelenése után a szerződés a Deram Records-szal lejárt. A csapat elkezdett együttműködni a Columbia Records-szal.
Az első album az új menedzsment alatt váratlanra sikeredett. Az A Space in Time stílusa homályosan emlékeztetett a korábbi művek bluesra és rockra. A lemez elismerést kapott Amerikában. Egy évvel később a csoport olyan dalgyűjteményt adott ki, amely nem szerepelt a korábban kiadott albumokon. Szinte egy időben a csapat egy új lemez felvételén dolgozott. Az album sok tekintetben hasonlított a sikeres Watt-válogatáshoz, de nem ismételte meg annak sikerét.
A pusztulás útján
A csoport lemezei már nem kaptak dicséretes kritikákat. A hallgatók középszerű hangzást, a korábbi professzionalizmus hiányát vették észre. Azt mondták, hogy Alvin Lee alkoholos italokkal kezdett visszaélni. Ha a koncerteken kitartott, akkor a stúdióban kapacitásának felével dolgozott. 1973-ban sikerült felvenni egy virtuóz élő albumot. Ezzel a csoport fényes munkája véget ért.
A kritikusok azt állítják, hogy félreértés történt a csoportban. Alvin Lee rájött, hogy ki akar lépni a bandából, és egyedül akar dolgozni. Azt mondták, a legjobb fejleményeket már nem mutatta meg harcostársainak, hanem magára hagyta. A Positive Vibrations (1974) album megjelenése után a zenekar bejelentette feloszlását.
A Ten Years After csoport tevékenységének újraindítása
1988-ban a zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy újra egyesülnek. A srácok nem építettek grandiózus terveket. Számos koncertre került sor Európában, valamint egy új album felvételére is. Ezt követően a csoport ismét felbomlott. A srácok ismét csak a 2000-es évek elején gyűltek össze.
A zenekar tagjait a régi felvételek inspirálták. Az egykori vezetőt próbálták rábeszélni az anyagok újrahasznosítására. Alvin Lee visszautasította. Ennek eredményeként úgy döntöttek, hogy a csapatot egy énekes gitárossal egészítik ki. A fiatal Joe Gooch jól beilleszkedett a csoportba. A csapat világkörüli turnéra indult, új albumot is rögzített, és hamarosan megjelent egy slágergyűjtemény is.
Csoport a jelenben
Leo Lyons basszusgitáros 2014-ben hagyta el az együttest, őt követte Joe Gooch. A csapat nem bomlott fel. A csapathoz csatlakozott: a virtuóz teljesítményéről híres Colin Hodgkinson basszusgitáros, Marcus Bonfanti gitáros-énekes. A Ten Years After 2017-ben új albumot adott ki. 2019-ben pedig a zenészek koncertgyűjteményt rögzítettek. A csoport nem számít a múltbeli sikerekre, de nem is fogja abbahagyni tevékenységét.
