Mindenki tudja, kik a Sex Pistols – ők az első brit punk rockzenészek. Ugyanakkor a The Clash ugyanannak a brit punk rocknak a legfényesebb és legsikeresebb képviselője.
Kezdettől fogva a zenekar már zeneileg kifinomultabb volt, a hard rock and rollt reggae-vel és rockabilly-vel bővítették.
A bandát sikerrel áldották meg, két kivételes dalszerzőt tartanak fegyvertárában - Joe Strummert és Mick Jones-t. Mindkét zenésznek kiváló hangja volt, ami szintén pozitívan hatott a csapat sikerére.
A Clash csoport nagyrészt lázadóként, forradalmárként pozícionálta magát. Ennek eredményeként a zenészek az Atlanti-óceán mindkét oldalán szenvedélyes rajongókra tettek szert.
Bár gyorsan a rock and roll hőseivé váltak az Egyesült Királyságban, népszerűségükben a The Jam után második helyen álltak.
A zenészeknek több évbe telt, mire „betörtek” az amerikai showbizniszbe. Amikor 1982-ben ezt megtették, néhány hónap alatt felrobbantották az összes slágerlistát.
A Clash soha nem lett az a szupersztár, aki lenni szerette volna. A zenészek azonban a rock and roll és a tiltakozás felé vonzódtak.
A The Clash létrejöttének története
Az állandóan a forradalomról és a munkásosztályról éneklő Clash meglepően tradicionális rockeredetű volt. Joe Strummer (John Graham Mellor) (született 21. augusztus 1952-én) gyermekkora nagy részét bentlakásos iskolában töltötte.
A 20-as évei elején még éppen London utcáin bolyongott, és egy kocsmában megalakította a 101's nevű rockzenekart.
Ugyanebben az időben Mick Jones (született 26. június 1955-án) a London SS hard rock együttes élén állt. Strummerrel ellentétben Jones munkásosztálybeli háttérből származott Brixtonból.
Tizenéves korában a rock and roll iránt érdeklődött, és megalakította a London SS-t azzal a szándékkal, hogy megismételje az olyan zenekarok nehéz hangzását, mint a Mott the Hoople és a Faces.
Jones gyerekkori barátja, Paul Simonon (született 15. december 1956-én) 1976-ban csatlakozott a zenekarhoz basszusgitárosként. A Sex Pistols meghallgatása után; ő váltotta Tony Jamest, aki később csatlakozott a Sigue Sigue Sputnik együtteshez.
Miután részt vett a Sex Pistols koncertjén, Joe Strummer 1976 elején úgy döntött, hogy feloszlatja a 101's-t, hogy egy új és kemény zenei irányt folytasson.
Nem sokkal az első kislemezük, a Keys to Your Heart megjelenése előtt hagyta el a bandát. Strummer Keith Levene gitárossal együtt csatlakozott az újjáalakult London SS-hez, melynek neve The Clash.
A The Clash debütálása
A Clash 1976 nyarán játszotta első bemutatóját a Sex Pistols támogatásában Londonban. Levine nem sokkal a debütálás után elhagyta a csoportot.
Nem sokkal ezután a banda megkezdte első turnéját. Az 1976 végén indult Anarchy Tour Pistols mindössze három koncertből állt.
Ilyen rövid idő alatt azonban a csoport 1977 februárjában meg tudta kötni első szerződését a brit CBS céggel.
A banda három hétvége alatt rögzítette első albumát. Amikor a felvétel elkészült, Terry Chimes elhagyta a bandát, és Topper Headon dobosként csatlakozott a bandához.
Tavasszal jelent meg a banda első kislemeze, a The Clash White Riot és a saját címet viselő debütáló albuma, jelentős sikerrel és eladásokkal az Egyesült Királyságban, a slágerlisták 12. helyén tetőzött.
A CBS amerikai részlege úgy döntött, hogy a The Clash nem alkalmas rádiózásra, ezért úgy döntöttek, hogy nem adják ki az albumot.
White Riot Big Tour
A lemez importja minden idők legkelendőbb lemezévé vált. Nem sokkal az album megjelenése után a banda kiterjedt White Riot turnéra indult a The Jam és a Buzzcocks támogatásával.
A turné fő előadása egy koncert volt a londoni Rainbow Theatre-ben, ahol a zenekar igazi teltházat hozott. A White Riot turné során a CBS kislemezként eltávolította a Remote Control című dalt az albumról. Válaszul a The Clash rögzítette a Complete Control-t Lee Perry reggae ikonjával.
Joggal kapcsolatos problémák
1977-ben Strummer és Jones különféle kisebb bűncselekmények miatt ültek börtönben és ültek ki, a vandalizmustól a párnahuzat ellopásáig.
Ebben az időben Simonont és Khidont letartóztatták, mert pneumatikus fegyverekkel lőttek galambokra.
A The Clash imázsát ezek az események nagymértékben megerősítették, de a csoport aktívan részt vett a társadalmi tevékenységekben is. A zenészek például felléptek a Rock Against Racism koncerten.
Az 1978 nyarán megjelent kislemez (White Man) In Hammersmith Palais a csoport növekvő köztudatát mutatta.
Nem sokkal azután, hogy a kislemez a 32. helyre érte el a csúcsot, a The Clash elkezdett dolgozni második albumán. A producer Sandy Perlman volt, korábban a Blue Öyster Cult tagja.
Perlman tiszta, de erőteljes hangzást hozott a Give 'Em Enough Rope-hoz, amely az egész amerikai piacot megragadta. Sajnos az „áttörés” nem következett be – az album 128 tavaszán a 1979. helyig jutott az amerikai listákon.
A jó hír az volt, hogy a lemez óriási népszerűségnek örvendett az Egyesült Királyságban, és a slágerlisták élén debütált.
Menjünk túrázni!
1979 elején a The Clash megkezdte első amerikai turnéját, a Pearl Harbor '79-et.
Azon a nyáron a banda kiadta az Egyesült Királyság egyetlen EP-jét, a The Cost of Living-t, amely tartalmazza a Bobby Fuller Four I Fought the Law ("I Fought the Law") feldolgozást.
A későbbi nyári kiadást követően, a The Clash in America után a banda második amerikai turnéra indult, és Mickey Gallaghert (Ian Dury & Blockheads) toborozta billentyűsnek.
A The Clash első és második amerikai turnéján is olyan R&B előadók vettek részt, mint Bo Diddley, Sam & Dave, Lee Dorsey és Screamin' Jay Hawkins, valamint Joe Ely country rocker és a punk rockabilly zenekar, a Cramps.
London hív
A vendégművészek megválasztása megmutatta, hogy a The Clash a régi rock 'n' roll és annak minden legendája iránt érdeklődött. Ez a szenvedély volt az áttörést jelentő London Calling duplaalbumuk mozgatórugója.
Az album producere Guy Stevens, aki korábban a Mott the Hoople-lel dolgozott, és a rockabillytől az R&B-től a rockig és a reggae-ig sokféle stílussal büszkélkedhet.
A dupla album egy lemez árán kelt el, ami természetesen pozitívan hatott a népszerűségére. A lemez a 9. helyen debütált az Egyesült Királyságban 1979 végén, az Egyesült Államokban pedig 27 tavaszán érte el a 1980. helyet.
Sandinista!
A Clash az 1980-as évek elején sikeresen turnézott az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Európában.
A nyár folyamán a banda kiadta a Bankrobber című kislemezt, amit a zenészek DJ Mikey Dreaddel közösen vettek fel. A dalt csak a holland hallgatóknak szánták.
Ősszel a CBS brit leányvállalata kénytelen volt kiadni a kislemezt a népszerű kereslet miatt. Nem sokkal ezután a banda New Yorkba utazott, hogy megkezdje a London Calling utáni felvételek nehéz és hosszadalmas folyamatát.
Novemberben jelent meg egy amerikai EP Black Market Clash címmel. A következő hónapban a rekordot a banda negyedik albuma, a Sandinista! döntötte fel, amely egyszerre jelent meg az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban.
Az albummal kapcsolatos kritikai reakciók vegyesek voltak, az amerikai kritikusok kedvezőbben reagáltak, mint brit kollégáik.
Ráadásul a csoport közönsége az Egyesült Királyságban kissé csökkent – Sandinista! volt a banda első olyan lemeze, amelyet jobban eladtak az Egyesült Államokban, mint az Egyesült Királyságban.
Miután 1981 nagy részét turnén töltötte, a The Clash úgy döntött, hogy felveszi ötödik albumát Glyn Jones producerrel. Ez a The Rolling Stones, a The Who és a Led Zeppelin egykori producere.
Headon röviddel a foglalkozások vége után elhagyta a csoportot. Sajtóközleményben az áll, hogy politikai nézeteltérések miatt búcsúzott a csoporttól. Később kiderült, hogy a szakítást erős drogfogyasztása okozta.
A banda Headon helyére régi dobosát, Terry Chimes-t cserélte. A Combat Rock című album megjelenésére tavasszal került sor. Az album a The Clash legsikeresebb albuma lett.
Az Egyesült Királyság slágerlistáinak 2. helyén került fel, és 1983 elején a Rock the Casbah című slágerrel az amerikai slágerlisták első tíz helyére került.
1982 őszén a The Clash fellépett a The Who-val a búcsúturnéjukon.
Egy sikeres karrier naplemente
Bár a The Clash 1983-ban a kereskedelmi csúcson volt, a csoport kezdett szétesni.
Tavasszal Chimes kilépett a bandából, és a helyére Pete Howard, a Cold Fish egykori tagja került. A nyár folyamán a zenekar a kaliforniai Amerikai Fesztivál főszereplője volt. Ez volt az utolsó jelentős fellépésük.
Szeptemberben Joe Strummer és Paul Simonon kirúgta Mick Jonest, mert "eltérett a Clash eredeti ötletétől". Jones a következő évben megalakította a Big Audio Dynamite-ot. Abban az időben a The Clash felvette Vince White és Nick Sheppard gitárosokat.
1984 folyamán a csoport Amerikában és Európában turnézott, "tesztelni" az új felállást. Az újjáéledt The Clash együttes novemberben jelentette meg első albumát Cut the Crap címmel. Az albumot nagyon negatív kritikák és eladások fogadták.
1986 elején Strummer és Simonon úgy döntöttek, hogy végleg feloszlatják a zenekart. Néhány évvel később Simonon megalapította a Havana 3 AM rockegyüttest. Csak egy albumot adott ki 1991-ben, az album megjelenése után a festészetre összpontosított.
Aztán a zenész érdeklődni kezdett a mozi iránt, és feltűnt Alex Cox „Straight to Hell” (1986) és Jim Jarmusch „Mystery Train” című filmjében (1989).
Strummer 1989-ben adta ki a Earthquake Weather szólóalbumát. Nem sokkal ezután csatlakozott a The Pogueshez, mint turnézó ritmusgitáros és énekes. 1991-ben csendben az árnyékba vonult.
Hall of Fame
A zenekart 2002 novemberében beválasztották a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, és még az újraegyesítést is tervezték. A csoport azonban nem kapott második esélyt. Strummer veleszületett szívbetegségben hirtelen meghalt 22. december 2002-én.
A következő évtizedben Jones és Simonon a zenei területen tevékenykedett. Jones mindkét albumot az elismert rockbanda, a Libertines számára készítette, míg Simonon a Blur's-szel (Damon Albarn) állt össze.
2013-ban a zenekar bejelentette, hogy megjelenik egy nagy archív projekt, a Sound System. Tartalmazza az együttes első öt albumának új feldolgozásait, három extra CD-t ritkaságokról, kislemezekről és demókról, valamint egy DVD-t.
A dobozkészlettel együtt egy új válogatás is megjelent, a The Clash Hits Back.
