Miután egy kemény brit munkásnap után durva zenei háttérként indultak a csámcsogáshoz és a pihenéshez, a Tygers of Pan Tang a ködös Albion legjobb heavy metal bandájaként sikerült felemelkednie az Olympus zenei csúcsára. És még az esés sem volt kevésbé megrázó. A csoport története azonban még nem teljes.
A sci-fi szeretete és az újságolvasás előnyei
Az északkelet-angliai kis ipari város, Whitley Bay nem sokban különbözött a többi ilyen várostól. A helyi lakosok fő szórakozása a helyi kocsmákban és éttermekben való összejövetele volt. De itt jelent meg a Tygers of Pan Tang csoport a múlt század 70-es éveinek végén. Úttörője volt a brit heavy metal mozgalom feltörekvő új hullámának.
A zenekart Rob Weir alapította. Ő az egyetlen tagja az eredeti felállásból, aki a mai napig játszik a csoportban. Egy tehetséges gitáros, aki úgy döntött, hogy hasonló gondolkodású embereket keres, akikkel pénzt kereshet kedvenc zenéjének lejátszásával, a legegyszerűbb utat járta be. Hirdetést adott fel a helyi újságban. Ketten válaszoltak rá – Brian Dick, aki a dobokhoz ült, és Rocky, aki mesterien birtokol egy basszusgitárt.
Ebben a kompozícióban a csoport első fellépésére 1978-ban került sor. Különféle pubokban és klubokban léptek fel Newcastle egyik külvárosában. A "Tygers of Pan Tang" név Rocky basszusgitárostól származik. Nagy rajongója volt Michael Moorcock írónak.
Az egyik sci-fi regényben megjelenik Pan Tang királyi sziklája. Ezt a hegyet elit harcosok lakták, akik a káoszt imádták és a tigriseket házi kedvencként tartották. A közvélemény számára azonban nem volt annyira fontos, hogy a kocsmaszínpadon játszó "ezeket a srácokat" hogyan hívják. Sokkal jobban vonz a hangszereik által kiadott nehézzene.
Kezdetben a "Tygers of Pan Tang" munkája az akkor már népszerű "Black Sabbath"-ra, a "Deep Purple"-re összpontosított, majd csak néhány évvel később érte el a csoport eredeti hangzását és stílusát.
Szavak nélküli dal nem hoz dicsőséget
Mivel egyik csoporttag sem tudott énekelni, és nem rendelkezett emlékezetes vokális képességekkel, a csoport első fellépései kizárólag hangszeresek voltak. Komplett zeneművek voltak. Felhívták magukra a figyelmet, borongósságukkal, nehézkességükkel megijesztették a hallgatókat. De a csoport lendületet kapott, és népszerűvé vált a szülővároson belül.
Valamikor a zenészek úgy döntöttek, hogy hangot adnak maguknak, így megjelent a csoportban az első énekes, Mark Butcher, akit ismét megtaláltak az újságban megjelent hirdetéseken keresztül. A vele való együttműködés rövid ideig tartott, mindössze 20 közös koncert után Butcher elhagyta a csoportot, mondván, hogy a csoport soha nem lesz híres ilyen ütemben.
Szerencsére jóslata tévesnek bizonyult. Hamarosan Jess Cox lett a szólista, és a Neat Records lemeztársaság alapítója, amely 1979-ben kiadta az első hivatalos kislemezt, a "Tygers of Pan Tang" - "Ne érints meg engem" - felfigyelt az új heavy metal bandákra.
És így kezdődött a túra. A csoport aktívan beutazta egész Angliát, és a népszerű rockerek nyitányaként lépett fel, köztük Scorpions, Budgie, Iron Maiden. Jelentősen megnőtt az érdeklődés a csoport iránt, és már a szakmai szint iránt érdeklődnek.
A zenészek már 1980-ban elvesztették függetlenségüket és gyakorlatilag az MCA cég tulajdonába kerültek. Ugyanezen év júliusában megjelent az első "Wild Cat" album. A lemeznek sikerült azonnal megszereznie a 18. helyet a brit listákon, tekintettel arra, hogy a csoport még nem volt igazán ismert.
A Tygers of Pan Tang első hullámvölgyei
Miután elérte a professzionális szintet és megkapta a közönség jóváhagyását, a "Tygers of Pan Tang" nem állt meg itt. A zenészek saját hangjukat lágynak találták, és nem olyan erőteljesnek, mint szeretnénk. A helyzetet John Sykes gitáros mentette meg, aki több "húst" és thrash-t adott a heavy metalosok játékának.
A Reading Fesztiválon való sikeres szereplés pedig megerősítette a zenekar fejlődésének helyes irányát. Ám a grandiózus siker lett az oka annak, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatot, és minden csapattagra rántsunk a takarót. Ennek eredményeként Jess Cox szabadúszásba kezdett. A csoport új szólistája pedig John Deverill volt. Vele rögzítették a zenekar diszkográfiájának legfontosabb albumát, a "Spellbound"-t.
Minden rendben ment, de az "MCA" cég vezetése aktívabb munkát igényelt. A zenei főnökök azt akarták, hogy amennyire csak lehetséges, legyen idejük befizetni azokat az újoncokat, akik felkapaszkodtak Nagy-Britannia rockszférájába. Ezért azt követelték, hogy a zenekar gyorsan rögzítse a harmadik albumot. Így aztán a világ meglátta a "Crazy Nights"-t, ami elég gyenge albumnak bizonyult az akkori heavy metalhoz.
Ráadásul a zenészek már stabilan érezték magukat a lábuk alatt, és kezdtek szilárdabban kinézni és hangzani. Megszabadultak attól a kiszámíthatatlanságtól és spontaneitástól, amely első fellépéseikre vonzotta a nézőket és a hallgatókat.
Váratlan változások a Pan Tang Tygersében
A "Tygers of Pan Tang" első csapása a szólista kényszerű lecserélése volt. A Jess-szel való konfliktus megmutatta, hogy a zenészek nem mindig tudnak megegyezni nemcsak az őket kiadó céggel, hanem egymással sem. Aztán John Sykes, miután rájött, hogy a csoportnak nincs menedzsmentje, váratlanul elhagyja a csapatot. És ezt egy nagyon szerencsétlen pillanatban teszi – egy franciaországi körút előestéjén.
Ahhoz, hogy a turné megtörténhessen, a csoportnak sürgősen helyettesítőt kellett keresnie. Az új gitáros Fred Purser lett, akinek kevesebb, mint egy hét alatt meg kellett tanulnia a zenekar összes anyagát. A zenekar folytatta a fellépéseket, és felvették negyedik albumukat, a The Cage-et. De hála Purser gitárrészeinek, aki őszintén szereti a mainstreamet, a lemezről kiderült, hogy egyáltalán nem a "Tygers of Pan Tang" szellemében. Csak távolról hasonlított a heavy metal stílusára.
A fogatlan tigrisek a föld alá kerülnek
Valószínűleg Sykes távozása és a Purser melletti választás lett az a végzetes hiba, amellyel a csoport fekete sorozata elkezdődött. A "Tygers of Pan Tang" negyedik albumát rendkívül negatívan fogadták a rajongók. A menedzserek egyszerűen nem voltak hajlandók eladni, és az MCA-val való további együttműködés az összeomlás szélén állt. A kiadó menedzsmentje azt követelte, hogy a zenészek keressenek maguknak új menedzsert. De ki fog dolgozni egy olyan csoporttal, amely őszintén szólva elkezdett lecsúszni a zenei Olimposzról?
A stúdióváltásra tett független kísérletek kudarccal végződtek. Az "MCA-ban" a szerződés feltételeire hivatkozva hihetetlen összeget kértek a közös munka leállításáért, a "Tygers of Pan Tang" számára akkoriban egyetlen másik cég sem volt hajlandó ekkora pénzt adni. Ennek eredményeként a csoport akkoriban az egyetlen helyes döntést hozta - megszűnt létezni.
Néhány év időtúllépés után az énekes John Deverill és a dobos Brian Dick megpróbálta újrakezdeni. Behozták Steve Lam, Neil Sheppard gitárosokat és Clint Irwin basszusgitárosokat. De még a teljes értékű két album felvétele sem mentette meg őket a zenei szakértők kemény kritikáitól és a rockrajongók negatív kritikáitól ezekről az őszintén gyenge és rossz lemezekről.
Rob Ware-nek és Jess Cox-nak azonban nem sikerült valami újat és jó hangzást alkotnia a "Tyger-Tyger" alternatív projekt keretében. A Pan Tang tigrisei megreformálásának mindkét lehetősége teljesen eltérő volt attól, amiért 1978-ban létrehozták. Nem volt bennük az az intenzitás, erő és őszinte lendület, ami megkülönbözteti a jó heavy metalt a rossztól.
Még nincs minden veszve
Csak 1998-ban hallotta újra a világ az ismerős „lemosást”. A Wacken Open Air fesztivál a zenekar feltámadásának platformja lett. Rob Ware, Jess Cox és néhány új zenész összeállt, hogy eljátsszák a banda slágereit, a zenekar fennállásának 20. évfordulója alkalmából. Tekintettel arra, hogy maga a fesztivál egy évtizedet ünnepelt, egy ilyen ajándékot nagy durranással fogadott a közönség. A csoport előadása külön élő albumként is megjelent.
Ez az esemény volt a kiindulópontja annak, hogy visszaállítsák a legjobb brit heavy metal banda státuszukat. Igen, új felállásuk, frissített hangzásuk volt, és csak állandó tagja és alkotója, Rob Ware tartotta a kapcsolatot a csapat történetével. 2000 után a Tygers of Pan Tang különböző fesztiválokon kezdett fellépni. A csoport elkezdett albumokat rögzíteni.
Nem mondható el, hogy ugyanolyan hihetetlen népszerűségük volt, mint a 80-as évek elején. A rajongók és a zenekritikusok azonban kedvezően fogadták a friss lemezeket, kiemelve a kiváló hangminőséget és a csapat visszatérő energiáját.
A "Tygers of Pan Tang" újjáéledését talán Rob Ware vágya tette lehetővé, hogy kedvenc zenéjét játssza, bármi is legyen. Az új évezredben felvett lemezek eladásai nem voltak ilyen hatalmasak. De a csoportnak sikerült visszaszereznie a rajongók szeretetét, és új hallgatókat vonzott soraiba.
Pan Tang tygerei ma
A csapat jelenlegi énekese Jacopo Meile. Rob Ware gitározik Gavin Gray-vel a basszusgitáron. Craig Ellis a dobokon ül. A múlt század 70-es éveinek végén áttörő brit heavy metalosok továbbra is nagyon jó albumokkal kedveskednek rajongóiknak, három-négy évente adják ki azokat.
Az utolsó lemez a "Ritual" volt. 2019-ben adták ki. A zenekar jelenleg a 2012-es Ambush album újrakiadására készül. Új gitárost is keresnek, miután Mickey Crystal 2020 áprilisában kilépett a zenekarból. Mint látható, a történelem ismétli önmagát. A "Tygers of Pan Tang" rajongói remélik, hogy a zenészek ezúttal is talpon tudnak maradni, és még sokáig örvendeztetik majd a heavy metal rajongókat fellépéseikkel és új albumaikkal.
